Minden nap úgy ébredek, hogy fogalmam sincs, hogy milyen napom lesz: teljes mélység, vagyis depresszió; a lubickolós ritka átlagosság; vagy az alig ismert ambiciózus pörgés.
Borderline személyiségzavarom van, amit más néven Érzelmileg labilis személyiségzavarnak is hívnak mostanság. Van BNO kódja, ez itten egy komoly diagnózis. József Attila is Borderline volt, szóval jók a kilátásaim.
Igen, ez utóbbi szarkazmus volt.
Valóban, ez nem egy hálás betegség. Amikor először mondták, akkor egy hétig teljesen kivoltam és többször sírtam is miatta. Egy „egyszerű” depresszió/evészavar kombóval indultam. Ugyanakkor valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem lehet simán szorongásos depresszió. Az indok egyszerű: ha depresszió lett volna, hatottak volna az antidepresszánsok. De nem hatottak. Vagyis valami más, komolyabb volt/van a háttérben. Az én depresszióm nem volt állandóan ugyanolyan tompa üresség- váltakozott az „oké vagyok” és a „meg akarok halni most rögtön”. Hullámokban kapott el a legváratlanabb pillanatokban a mélyzuhanás.
Ha jobban belegondolok, furcsa, hogy az információgyűjtésem során a különböző mentális zavarok közül ez kimaradt. Nem is tudom miért. Tudtam, hogy ez létezik, de nemigen néztem utána, bár a radaromon rajta volt. Hogy miért nem néztem utána? Talán azért, mert rémlett, hogy a Borderesek veszekedősek, dühösek és impulzívak és énrám ez nem igen volt jellemző. A másik ok az volt, hogy az első orvosom szinte biztos volt benne, hogy ha ez nem depresszió, akkor bipoláris személyiségzavar lesz. Ezért azt kezdtem el szüntelenül kutatni és valóban, a végére szinte profi lettem a bipolaritásból. Egy dolog viszont nem klappolt az én fejemben: a bipoláris emberek váltakozó periódusokon mennek keresztül: pár nap vagy hét mánia, majd pár nap vagy hét depresszió. De nekem olyan konkrét mániám sosem volt: volt pörgősebb, éjjel-nappal tanulok időszakom, de arra nem illett úgy konkrétan a mánia definíciója. Depresszió viszont volt, de gyakran nem tartott hetekig; inkább órákig vagy pár napig. És a semmiből kapott el.
A Borderline hasonló a bipolárishoz, abban különbözik viszont, hogy a periódusok pár óránként váltakoz(hat)nak. Pontosan ez volt velem is: kezelhetetlen, kiszámíthatatlan, ok nélküli hangulatingadozásaimtól (amitől a sima rosszból, ritkán az „adok egy esélyt a mai napnak és megpróbálom jól érezni magam”-ból nagyon mélyre zuhantam) lett élhetetlen az életem.
Miután megkaptam a diagnózisom, felírtak nekem egy új gyógyszert, hangulatstabilizátort. Az első két hét során, amíg nem kezdett el hatni a gyógyszer, valóban állandó hullámokon mentem keresztül. Egész jól, majd zokogóroham a semmiből, gyakorlatilag ok nélkül, állandó szorongás, már a második napon pánikroham és számos, számos hiszti, amit akkor pánikszerű szorongásként éltem meg. Visszagondolva viszont inkább a hisztihez hasonlíthatott. Azokban a pillanatokban azonban annyira erősen elvittek az érzelmeim, hogy gyakorlatilag csak éreztem, nem tudtam sem lenyugodni, sem racionálisan levezetni a gondolatokat. Csak bőgtem, csuklottam és nehezen fogadtam be a kinti világ ingereit.
De mi is az a Borderline?
Először is fontos tisztázni, hogy a személyiségzavar nem éppen azt jelenti, amit először gondolunk: a személyiségzavar pszichológiailag nem azt jelenti, mint ahogy a köznapi értelemben hinnénk. Aki személyiségzavaros, annak az érzelmi reakciói egyes történésekre kiszámíthatatlanok és a hasonló, sőt ugyanolyan helyzetek ellenére is eltérőek. A személyiségzavar továbbá sajnos nem gyógyítható, de szinten tartható és kezelhető. Nem határozza meg az embert, de nagy szerepet játszik az életében és szinte mindenre hatással van, az érzelmektől kezdve a kapcsolatokon át.
Ezt fontos megérteni. Valóban, kapok rá gyógyszert, de az se nem varázsszer, se nem mindenható: a hullámzások extremitását leredukálja és csökkenti a szorongást. Azonban nem szünteti meg egyiket sem teljesen, DE a szorongás kezelhető lesz a hangulatváltozás pedig többnyire elviselhető.
A Borderline azért nehéz, mert nehezen gyógyszerelhető. Nem létezik konkrét Borderline gyógyszer, viszont van olyan pszichiátriai pirula, ami ezen a zavaron is segít.
A Borderline diagnózisra általában az a reakció, hogy „hú, az szar…”, mint hallottam. Felesleges mondani, de ez nem éppen volt pozitív abban az időszakban, amikor próbáltam megérteni és a tőlem telhető legjobb módon elfogadni, hogy ez van velem. A másik szörnyű reakció a női magazinokból származnak, akik azt tanácsolják, hogy “fuss”, ha egy borderline emberrel kezdesz el randizni. Szerintük manipulatívak, gonoszok, dühösök és kezelhetetlenek vagyunk. Azonban ez nem pont így van. Valamint, ha valaki kezelve van, teljesen normális életet tud élni.
Na, de még mindig nem magyaráztam el, hogy pontosan mi/milyen is ez a betegség.
A Borderline határvonalat jelent angolul. Azért kapta ezt a nevet ez a betegség, mert éppen a határon van a pszichotikus és neurotikus között.
A tünetei a többek közt a következőek (Különösebb sorrend és a teljesség igénye nélkül- Nem vagyok orvos, ezalapján senki ne próbálja meg magát vagy mást diagnosztizálni, ezek csak az énáltalam ismert és/vagy tapasztalt tünetek.):
- kiszámíthatatlan, erős és szélsőséges hangulatingadozások, amik pár óránként változhatnak
- krónikus ürességérzés
- instabil önkép
- falcolás, alkohol abúzus, drog vagy gyógyszerfüggőség, evészavarok
- impulzív viselkedés, amik során akár veszélyes helyzetbe is sodorhatja önmagát, mint például felelőtlen költekezés, falás (mértéktelen evés)
- dühkitörések vagy éppen ha a másik típusú Borderline, akkor elfojtott érzelmek amik általában valamilyen önsértés során nyilvánulnak meg, jönnek ki
- öngyilkossági gondolatok, önsértés, önpusztítás
- félelem a képzelt vagy valós elhagyástól (ez eredményezhet nagyon erős ragaszkodást vagy hirtelen szakításokat)
- fekete-fehér, szélsőséges és végletes gondolkodás
- Mások megítélése állandóan változik; ha csinál egy rossz dolgot, akkor már szélsőségesen megváltozik a vélemény róla: akkor rossz lesz. Az ellenkezője is lehetséges természetesen- egy jó cselekedet és a másik már jó is. Vagy utál, vagy imád és ez hirtelen, nem előreláthatóan változhat. (emberek idealizálása/leértékelése)
- A Borderline személy életében mindig van egy „kedvenc személy” akinek a hangulata nagyon erősen befolyásolja őt, gyakorlatilag függ a másik érzelmeitől és az ő érzelmei is a másik érzelmeivel együtt változnak. Ha ez a személy haragszik rá, akkor hatalmas bűntudatot és önutálatot okozhat.
- pszichózis, elszemélytelenedés/deperszonalizáció (aminek során eltávolodva érzi magát a saját személyétől) derealizáció (a valóságban „nincs ott”) vagy disszociáció (megszakad a kapcsolat a saját testével, idővel vagy térrel, nehezen különbözteti meg az álmot és a valóságot)
És milyen együtt élni ezzel a betegséggel? Röviden: nagyon rossz.
Hosszabban? Nos, nagyon nehéz és bonyolult. Egyik pillanatról a másikra változhat a hangulatom és a hozzáállásom dolgokhoz.
Pengeélen táncolok, vékony jégen lépkedek és olyan bizonytalan az egész énem, hogy magam sem vagyok biztos benne, hogy tudok-e uralkodni magamon, az érzelmeimen. Egyik nap félénk kislány vagyok, másik nap nagyon unodk. De azért tartsd a tempót velem, légy szíves, mert az tegnap volt, de ma már ma van és lehet, hogy tegnap meg akartam halni, de ma már én akarok lenni az Egyesült Államok következő elnöke.
Nyugodtan nézek egy sorozatot egyik pillanatban, a másikban pedig egy múltbeli konfliktuson vagy helyzeten stresszelek újra annak ellenére, hogy így utólag semmit nem tudok tenni ezügyben. De ha ezt akkor próbálod megmagyarázni nekem, szavaid süket fülekre találnak.
Egyik nap szeretve érzem magam és azt gondolom, hogy milyen fantasztikus barátaim vannak, a másik pillanatban pedig azt képzelem, hogy valójában senki nem szeret őszintén, a barátságaim fals és hamisak, és tiszta egyedül és magányos vagyok és egyébként is senkit sem érdekelne, ha eltűnnék egyik napról a másikra.
Egyik nap sugárzom az önbizalmat, azt gondolom, hogy én nagyon dögös vagyok, és jól nézek ki, sortban, rövid topban flangálok. A másik nap a hosszú nadrág és a bő pólón kívül mást nem bírok magamon elviselni, hisz itt is, ott is, mindenhol kövér vagyok.
Szélsőségekből, ellentétekből és hirtelen váltásokból áll az érzelmi világom. Ez nekem is nehezen elviselhető és problémás megélni, de úgy hiszem, a környezetem is bőven szenvedhet ettől, hiszen sosem tudni, éppen milyen leszek. A legrosszabb az, hogy én magam sem tudom.
Azt mondják egyesek, hogy drámakirálynő vagyok és tűnhet úgy, hogy gyakran hisztizem. Félrevonulok, látványosan kerülök embereket, és mint nemrég értesültem, van egy elég erős „ne szóljatok hozzám, hagyjatok békén, itt sem vagyok” aurám, ha éppen rossz kedvem van. Mások elmondása szerint ez annyira elutasító tud lenni, hogy alig mernek rám nézni. Én ezt nem tudtam, nem volt tudatos, de mostantól mindenképpen oda fogok figyelni rá, hiszen azokban a pillanatokban lenne a leglényegesebb, hogy valaki a karjaiba fogjon, és azt mondja, „minden rendben lesz”.
Az igazság az, hogy én elhiszem, hogy ez figyelemfelkeltésnek és drámakreálásnak tűnhet kívülről. De belülről én ezt teljesen máshogy élem meg és ezt is fontos megérteni. Belülről én a hisztijeimet úgy élem meg, mint egy intenzív érzelmi hullámot, amit nem tudok kezelni és sírást, amit nem tudok sem leállítani, sem kontrollálni. Mintha az érzelmeim átvették volna az irányítást a testem felett és én semmit sem tudnék tenni annak érdekében, hogy lenyugodjak. Csak hangosan zokogok és kapkodom a levegőt.
A figyelemfelkeltésben pedig valóban van igazság. És igen, felmerül a kérdés, hogy miért nem szólok erről egész egyszerűen. Azért, mert a múltban előfordult, hogy amikor kommunikáltam, nem volt komolyan véve és el lett hessegetve, nem lett súlyánál kezelve. A válasz csupán annyi volt, hogy nincs a te életedben semmi olyan nagyon súlyos körülmény és mindenkinek vannak hullámai, rossz napjai és nehéz időszakai- nőjél fel és kezeld, lépj túl rajta hisz várnak a kötelességek.
Ezután egyszerűen abbahagytam a segítségkérést és eltemettem magamban az érzelmeimet.
Mára azért ez máshogy van, szerencsére.
Ez már nem most volt és nem azt bizonyítja, hogy az egész világ érzéketlen a problémáimmal szemben, sem azt, hogy senki nem fog komolyan venni. Ez az, amit fontos megértenem. A kommunikáción még dolgoznom kell és figyelnem kell arra, hogy először beszéljek, mielőtt cselekszem. Meg kell tanulnom a segítséget kérni és fogadni is, tudni, hogy van, amikor nem az a legjobb módszer, hogy egyedül oldom meg.
Az igazság az, hogy amikor mélyre kerülök, szentül elkezdem hinni, hogy akikkel jóban vagyok nem is igazából a barátaim, senkit sem érdekel, hogy mi van velem és mindenki ellenem van, kihasználnak, visszaélnek a bizalmammal, és amit elmondtam nekik majd valamiféleképpen felhasználják ellenem. Sosem leszek senkinek az első helyen és rám nem vár szerelem, mindig második helyen leszek, és akit szeretek, nem fog viszont szeretni. Sarkos, végletes és még csak nem is igaz. Azt érzem, hogy teljesen magányos és egyedül vagyok ezen a világon és senkit nem érdekel, hogy élek-e vagy halok. Semmi racionalitás. Nulla logika.
Valójában kívülről pedig csak annyi látszik, hogy begubózom és elkerülök mindenkit, azt sugározva, hogy „hagyjatok békén”. A probléma csak az, hogy békén is hagynak. Pedig én arra vágyom, hogy valakinek számítsak eléggé ahhoz, hogy letörje ezeket a falaimat és átvágjon a negatív aurámon, átöleljen, és azt suttogja: „itt vagyok neked, a rossz érzés csak átmeneti és minden rendbe fog jönni”.
Szerencsére ezt mostanra már több személynek sikerült elmondanom és ők is dolgoznak azon, hogy támogassanak, amikor szükségem van rá.
Röviden ennyi Borderline személyiségzavarosnak lenni. Bonyolult és néha nehéz eset vagyok, de igyekszem és teszek érte, hogy változzanak a dolgok. Hiba nélkül nincsen ember, mindenkinek megvan a maga keresztje. Ez az enyém.
Szóval, ha Borderline emberrel találkozol, tudd, hogy igyekszünk és ne hagyj el minket rögtön csak azért, mert a női magazinok szörnyetegként festenek le minket.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: