A depresszió magánya
A külvilággal szemben álarcot húzol. Kompenzálod a hiányosságaidat… olyanná válsz, amilyennek szerinted elfogadnának, aki kedvelhető, aki megfelel nekik.
Azonban az nem te vagy.
De hát akkor ki is vagy valójában? Mikor veted le az álarcod? Hiszen a családod körében is egy szerepnek megfelelően játszol. Táncolsz, de nem a saját dallamodra.
Amikor magányodban lehúznak és megrohannak a gondolataid, a sötétség… akkor az te vagy? Vajon csak az vagy? Vajon mennyi valódi abból a fényből, amit a külvilág felé sugárzol?
Vajon hányan értenek veled egyet némán? Vajon hányan érzik, élték meg ugyanazt a fájdalmat, mint te, csak rettegnek, szégyellik felvállalni? Vajon hány hasonló elhallgatott élmény lakozik bennük?
Vajon mennyire gyakori a nyomasztó, feszült, meg nem értettség csöndje?
Vajon hány alkalommal válthatná fel a felszabadult megértés?
Ha képesek lennénk egyszer levetni az álarcot, szembenézni a sötétséggel és egymást az árnyékból kiemelve befogadni a fényt, felemelni a másikat és önmagunkat is a naphoz…
Bevallani a démonaidat kétség kívül szükséges. A válladon ücsörgő ördögöt csak úgy lehet elhallgattatni, ha a világ előtt felfeded a kilétét.
A szégyen, a szorongás, az állandó megkérdőjelezés, hogy jól tettem-e hogy mondtam…?
de hogyan máshogy tudnék farkasszemet nézni vele?
Hogyan máshogy vehetném el a kisördög hangját, minthogy megszólaltatom a sajátomat?
Úgy éreztem, hogy az elhatalmasodó depresszióm vagyok és semmi más, hiszen az dominálta minden érzésem és gondolatom. Belső vívódás és szenvedésből állt minden napom, és ha azok környezetében voltam, akik tudták, ők sem tudtak velem mit kezdeni és már az is szorongást okozott a végén, amikor körülöttük kellett lennem. Idővel szinte senkit nem tűrtem meg magam mellett. Szegények tanácstalanul álltak a zombiként közlekedő szellemem előtt, és próbáltak mosollyal és öleléssel felvidítani, de a felvidítás nem használt és csak rosszabbul éreztem magam, hiszen próbálkoztak, de rajtam semmi nem segített. Másra nem vágytam, csak a takaróm alá bújva szerettem volna aludni, egy kis ideig elfelejteni, hogy vagyok. Hogy mennyi feladatom van, és hogy mások elvárják, hogy teljesítsem őket, hogy éljek. De nem tudok. Valamiért sehogy sem tudok. És nem tudom miért. És nem tudom, hogyan változtassak ezen.
~ ~ ~
Mindannyian viselünk álarcot. Néhányan csupán hivatalos közegben, mások csak bizonyos emberek társaságában. Vagyunk viszont, akik azon kapjuk magunkat, hogy alkalmadtán még a közeli barátok társaságában is felvesszük ezt a maszkot, amolyan védekező mechanizmusként, amibe nem is gondolunk bele, tudatalatti.
Szinte ösztönösen mosolygunk és hazudunk a „hogy vagy?” kérdésre válaszolva. Ez alól én sem voltam kivétel. De miért tesszük? Miért van az, hogy a hozzánk legközelebb állókkal sem tudunk őszinték lenni? Erre a legegyszerűbb válasz az, hogy könnyű. Hogy biztonságos. Nincs ott az aggodalom, hogy esetleg rosszul reagálnak… hiszen az esélyt sem adjuk meg nekik, hogy reagáljanak bárhogyan is.
Életem során már korábban is előfordult, hogy jobb kedvet tettettem, mint ahogyan éreztem magamat. Azonban a depresszióm alatt fordult elő, hogy azt kezdtem észrevenni, hogy állandóan hazudok, senki sem ismer igazán, én sem tudom, ki vagyok igazán… hiszen mintha az, aki egyedül vagyok, az a poláris ellentéte volna annak, aki társaságban vagyok. Minthogyha két véglet lett volna. Annyira rossz volt a valóságban a helyzet, hogy túlkompenzáltam társaságban. Előfordult, hogy az elnyomott szorongás úgy nyilvánult meg, hogy „túljátszottam”. Talán a tudatalattim annyira rettegett attól, hogy kiderül, hogy mennyire nem vagyok jól… hogy túlságosan jókedvet erőltettem magamra, túlzásba vittem, olyan voltam, mint aki koffeintúltengésben szenved, mint a Duracell nyuszi. Ez rövidtávon könnyű megoldás volt: a megmagyarázhatatlan, a megfogathatatlan, a megfogalmazhatatlant meg sem kellett próbálnom szavakba önteni. Ez egy olyan dolog, amit valójában csak az ért meg, aki keresztül ment rajta. És annyira erősen jelen volt mindig az életemben, hogy nem akartam még pluszban állandóan magyarázni, hogy mi is ez.
Azonban az állandó álarcviselésnek az lett a vége, hogy minden szociális tevékenység egy „energialeszívó tortúrává” vált. Az, hogy nem vállaltam senki társaságában azt, hogy mi van velem, csak erősítette a betegséget. Ugyanis ha beszélsz valamiről, az elveszi az erejét. Persze ez nem ilyen egyszerű; akkor nem véletlenül nem tudtam beszélni róla. Azonban annyi ideig nyomtam el magamban ezt, hogy állandó hazugság volt minden találkozás a barátaimmal, utólag csak még rosszabbul éreztem magam és idővel túl sok energiába került a megjátszás és amikor képtelennek éreztem magam erre, akkor sem voltam őszinte; inkább eltűntem, felszívódtam, elzárkóztam előlük. Az üzenetekre még csak nem is válaszoltam. Ez csak tovább erősítette a depressziómat. Egy ördögi körbe kerültem. Ha találkoztam velük, nem éreztem azt, hogy a hazugságon kívül volna más választás, ezért hazudtam és rosszul éreztem magam utána, még jobban sajnáltam magam, hogy így kell élnem; állandóan magamra erőltetve egy jókedvet, ami nem volt valódi. Azonban amikor nem találkoztam velük, akkor magányomban állandóan egyedül voltam otthon. Nem mozdultam ki és nem érintkeztem emberekkel. És sajnos a depresszió nem éppen egy olyan betegség, aminél meg lehetne várni, amíg a nehéz része elmúlik, és utána minden visszatér a normál kerékvágásba és folytatódik az életed úgy, mint korábban.
Itt először bele kell fektetni energiát; semmi nem lesz jobb és semmi nem javul meg egészen addig, amíg rá nem erőlteted magadra a kimozdulást, a szocializálódást.
Azt éreztem, hogy sosem jövök ki belőle.
Gyáva voltam felvállalni, mert szégyelltem. Azonban így izolálva lettem a barátaimtól és a családomtól is – fizikailag és érzelmileg is elzárkóztam.
Azt feltételeztem, egyedül vagyok ezekkel az érzelmeimmel. Ez persze nem igaz. Mindenki tapasztalata egyedi, mindenki más elhárító mechanizmust használ, azonban vannak közös pontok. Nem véletlen, hogy amikor terápiás csoporton vettem részt, nem élményekről, hanem érzésekről beszéltünk. Lehet, hogy abban a helyiségben csak nekem volt evészavarom, de azt a nagymértékű feszültséget és tehetetlenségérzést, amin keresztülmentem, amikor lement a függöny és elvesztettem a kontrollt és elhatalmasodott rajtam a szorongás- nos, azt más is át tudta érezni. Csak neki például éppen nem evészavara volt, hanem problémája az alkohollal, a droggal, az önsértéssel vagy valami egészen mással. Mindegy is, mi volt az ő élménye és mi volt az enyém. A lényeg, hogy az érzés közös volt.
Három hónapig beszéltem róla és ez nagyon sokat segített abban, hogy elfogadjam és el tudjam kezdeni felvállalni a bajaimat. Idővel a szégyenem is enyhült, mostanra már teljesen hidegen hagy mások véleménye és száz százalékosan vállalom azt, aki vagyok- depresszióstul és mindenestől. Mert csakis így van esélyem őszintén élni és olyan embereket találni, akik az igazi énemet elfogadják és szeretik.
Azt hittem korábban, hogyha valaki nem érti meg, nem tudja átérezni a fájdalmam, hiszen még nem élt meg ilyesmit, segíteni sem fog tudni rajtam. Ma már tudom, hogy a megértésre ott van a pszichológusod.
A barátok szerepe nem feltételen a megértés. Hanem az, hogy meghallgassanak és támogatást nyújtsanak, szeretetet adjanak-, aminek valójában nem feltétele a megértés.
Nem tudtam őszintén felvállalni azt, hogy a mentális egészségem mennyire gödörbe jutott. Azonban rájöttem, hogy a depresszióm, de még a személyiségzavarom vagy az étkezési zavarom sem a személyiségem része, ahogyan azt éreztem néha korábban. Csupán elnyomja azt, mert annyira eluralkodik az emberen.
Egy részem, de nem az egészem.
Most már tudom, hogy bár időbe telt, de kell és tudok is beszélni erről is, akkor is, ha nehéz. Hiszen a barátok arra vannak, hogy velük meg lehessen osztani a nehézségeket is. Lehet, hogy a jövőben is előjöhet megint a megcsúszás veszélye és szeretném, ha akkor lenne kit tárcsázni a mobilon, hogy azt mondjam: „Veszélyesen közel kerültem a szakadékhoz. Nem vagyok jól, beszélhetünk?”
Amint beszélek róla, elveszti az erejét. Ha felvállalom azt, amin keresztülmegyek, szembenézek azzal, hogy része annak, aki lettem, akivé ez a tapasztalat alakított, akkor már nem egy szégyenfolt lesz. Akkor soha többé nem lehet már egy szégyenfolt, egy mocskos kis titok. Csak valami, ami a személyiségfejlődésemre hatással volt-, de nem lettem tőle sem rossz ember, sem gyenge.
Hiszen megharcoltam vele azzal, hogy a beszéddel igyekeztem megérteni. Farkasszemet néztem vele, megvívtam a csatát és győztem. És nektek is eszt tudom tanácsolni. Nem fog rögtön menni de kis lépésekben haladva, lassan de biztosan, te is el tudsz jutni oda ahova én: Hogy nem érdekel mások véleménye és őszintén önmagam adom, bármilyen is vagyok.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: