Három hónapot laktam egy pszichiátriai intézményben. Ebben a bejegyzésben elmesélem, hogy milyen volt. 
Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor végérvényesen eldöntöttem, hogy beköltözöm.
Egy vakációból jöttem haza, egyedül. Hihetetlenül rosszul voltam, talán egy hónapja nem voltam olyan rosszul, mint akkor. Szédültem, nagyon nyomott voltam és alig tudtam a jelenben ott lenni, úgy éreztem magam, mint aki a fejébe van zárva. Kimerült voltam és koncentrálni képtelen. Az a mély depressziós állapot már nem volt élhető. Hazaértem és anyukámmal közöltem, hogy szombaton az interjún kezdünk, és minél hamarabb beköltözöm, ha az interjún felvesznek. Adok magamnak egy új esélyt az életre. Mert ez így nem mehet tovább.
Saját döntés alapján, önkéntes alapon, önerőből, az utolsó reménysugarakba és a maradék erőbe kapaszkodva még be tudtam menni a kórházba. Amint megtudtam, hogy van esély bentfekvős kórházi pszichológiai kezelésre, szinte rögtön (kábé két hét alatt) eldöntöttem, hogy nekem ezt bizony muszáj. Korábban nem tudtam, hogy van ilyenre lehetőség- mindenki azt mondogatta, hogy „bezárt a Sárgaház”. Igazuk volt, ez valóban nem egy „Sárgaház”, nem egy „Lipót”. Annál azért jobb.
Mire eljött a beköltözés ideje, egyre rosszabbul lettem. Hihetetlenül féltem attól, hogy milyen lesz ott és több szorongásom volt, mint azelőtt. Féltem attól, hogy milyen lesz bent lenni, távol a biztonságos magánytól, ami a hálószobám volt. Mert akkor már emberek között sem igen szerettem lenni, hiszen minden energiámat leszívták a szociális „mutatványok”. Rettegtem attól, hogy mikkel kell majd szembenéznem és rettegtem az idegenektől és az idegen helytől is. Hirtelen rádöbbentem, hogy most mindenki számára ki fog derülni, hogy én „nem vagyok százas”. Az összes „mocskos kis titkom” napvilágra kerül majd. Ez akkor megijesztett. Most ezzel a bloggal saját magam, a saját szavaimmal hozom nyilvánosságra őket. Soha ne mondd, hogy soha. Ez nem szégyen.
Depresszióval, szorongással és egy igen súlyos étkezési zavarral kerültem végül be.
Nagyon rossz állapotban voltam és bár tisztában voltam vele, hogy nagyon nem vagyok jól, arra valójában csak bent döbbentem rá, hogy mennyire súlyos is a depresszióm és az evészavarom. Hiszen ott egyszerre abba kellett mindent hagyni, amivel korábban a feszültséget levezettem. Nem számítottam rá, hogy az ingerek a káros viselkedésre ennyire erősek lesznek, és hogy ennyire nehéz lesz neki ellenállni. Párszor a terápia alatt is visszaestem mindennel. Az első hónap alatt még fogytam is tovább – vagyis továbbra is korlátoztam az ételem. Az első két hétben több pánikrohamom volt, szinte mindig sírtam és olyan hangosan tört elő belőlem a zokogás, hogy még a mellettünk lévő szoba falain keresztül is lehetett hallani. Szörnyen magam alatt voltam. Szerencsére már az első hétvégén ráállítottak egy új, hangulatstabilizáló + szorongáscsökkentő gyógyszerre, ami sokat segített a hangulatingadozásaim szabályozásában. Az elején az új gyógyszerrel kapcsolatban fenntartásaim voltak, nem bíztam teljesen a Teamben. Bizonytalan voltam, hogy kell-e ez nekem egyáltalán? Amikor pedig megkérdeztem, hogy hizlal-e és a pszichiáter azt válaszolta, hogy valóban csinálhat étvágyat, de ez egy evészavarosra amúgy is ráfér, egyenesen hátba támadva éreztem magam.
Hálás vagyok a helynek. Mert segítettek és bár volt, hogy visszaestem, annak a száma több volt, ahányszor segítséget kértem. Amikor bementem a nővérhez beszélni a szorongásomról és megpróbáltam megélni és elviselni tudni, beszélni róla és úgy megnyugodni. Csupán időre volt szükségem, hogy egyáltalán segítséget tudjak kérni. Szégyelltem segítséget kérni, mert úgy gondoltam, úgysem érti meg senki. Itt azonban valódi együttérzés és megértés fogadott és rájöttem, hogy a magánéletemben lévőktől sem kell feltétlen megértést várni – mert ha azt talán nem is (hisz még nem éltek át hasonlót), de támogatást és szeretetet ők is tudnak és fognak is adni.
Azt hittem, hogy itt majd kézhez kapok valami tuti módszert, de a feszültségkezelésre és szorongáscsökkentésre sincs egy tuti módszer, ahogy a mentális zavar sem gyógyítható egy tuti pirulával vagy egy tuti terápiával. Rá kellett jönnöm, hogy segíteni fognak, de a harc itt nem fog véget érni. Kint folytatódik majd, minden egyes nap. Nem csak a pszichoterápiát fogom folytatni kint, hanem az állandó küzdelem sem ér véget a káros megoldásokkal és a betegség mélységeivel szemben. Csak abban segít a terápia, hogy tudjam, milyen kérdéseket kell feltenni magamnak annak érdekében, hogy a probléma gyökeréhez eljuthassak. Abban segít, hogy legyen önbizalmam, hogy én meg tudom csinálni, hisz bent is át tudtam élni a nehézségeket. Meggyógyulni nem fogok, mert teljes gyógyulás talán nem is nagyon létezik. Szinten tartás, elviselni tudás, na az létezik. És valóban, segít, ha beszélünk róla (akár nővérrel, akár csoporton, akár egyéni terápián) de ez sem egy csodagyógymód. Igenis vannak olyan erős szorongások, amik nem szűnnek meg csupán attól, mert beszélünk róla. De segít, egy kicsit.
Az osztályon töltött három hónap valójában azt tanította meg nekem, hogy meg kell és meg is tudom élni a nehéz érzéseimet.
Itt mindent átbeszéltünk és gyakorlatilag az összes traumámat újra át kellett élnem a terápia folyamán. A nagymamám kilenc évvel ezelőtti halála miatt bőgtem az egyik foglalkozáson és akkor döbbentem rá, hogy nem is dolgoztam fel az ő távozását rendesen, a gyász még ott volt a tudatalattimban. És ez csak egy példa a sok közül. Tudtam, hogy minden egyes sírás vagy újraélés segít majd lezárni a múltat, elállítani a múlt okozta sebek vérzését és legközelebb már sokkal könnyebb lesz, ha valami folyamán feljön egy nehéz emlék. Mert már egyszer megéltem a nehézséget, megéltem, amit kellett ahhoz, hogy le tudjam tenni ezt a terhet. Remélhetőleg ez azt jelenti majd, hogy a szorongást vele kapcsoltban is egyszer s mindenkorra megéltem és ezáltal magam mögött is hagyom végre. Leteszem a súlyokat így. Legalábbis nekem ez a filozófiám.
Mentálisan és érzelmileg is nagyon megterhelő volt a benti élet. Állandóan kimerült voltam és az elején sokat aludtam is. Mások depressziós hangulata rám is hatott és sokszor elvonultam, mert nem bírtam elviselni. A csoportok során azzal, hogy kimondtunk nehéz érzelmeket, elmeséltünk szomorú emlékeket, levettük a vállunkról a terhet és szétosztottuk a többiek között, mindenki átvett belőle egy kicsit. Ezzel együtt járt, hogy bár te is lerakhattad a saját terhedet, és eloszthattad a csoportban, fel kellett venned neked is egy kicsit a mások terhéből, hiszen a feszültség ott volt a levegőben és ez a nagymértékű kollektív szorongás mindig fojtogató élmény marad. Hasznos és szükséges is, de elképzelhetetlenül nehéz is volt.
Mások jó hangulata is nehéz volt néha, mert eszembe jutott, hogy miért nem vagyok én ilyen felszabadult, miért nem vagyok még jól és miért érzem ezt a belső súlyt a gyomromban, az égető érzést a mellkasomban, miért ilyen nehéz a szívem- hiszen éppen nem történt semmi rossz. Viszont végig történt valami. A lelki folyamatok úgy hiszem, hogy tudatalattimban is működtek és ezért is voltam sokszor látszólag „ok nélkül” feszült.
Jó volt olyanokkal találkozni és kapcsolatot teremteni, akik hasonlókat éltek meg és megértettük egymást, átérezték azt, amin keresztülmentem úgy, mint senki más, hiszen ismerős volt nekik is. Viszont a kapcsolatokkal vigyázni is kellett- volt, aki betegebb volt nálam, súlyosabb volt például a depressziója vagy az evészavara vagy mindkettő. Ezekkel az emberekkel is nagyon jól elbeszélgettem az elején és egymásra találtunk a hasonló élmények kapcsán, viszont volt olyan, aki rosszabb állapotban volt az étkezési zavarával és így tudatlanul is hagytam magam lehúzni általa. Nem azt mondom, hogy direkt rántott volna le magával, erről szó nincsen. Direkt sosem bántottuk volna egymást, végig segíteni próbáltunk egymáson. Viszont mindannyian hatással voltunk a másikra és ez nem csak jó értelemben létezett. Volt olyan, akivel emiatt a rossz hatás miatt később meg is szakítottam a kapcsolatot, már bent is csak minimális volt a kommunikáció, mert negatívan hatott rám és visszahúzott a gyógyulásban, mert ő még nem tartott ott a saját útjában.
Összességében a három hónapos benti terápia alatt nagyon sokat tanultam meg saját magamról. A saját működésemről és a kapcsolataimról is másokkal. Valóban igaz volt, amit mondtak: ott bent leképződtek a kinti kapcsolataink mintái, hiszen mi magunk ugyanazok voltunk és így ugyanúgy teremtettünk kapcsolatot emberekkel bent is, mint kint is. Jobban nem mennék bele, hogy ez az én esetemben pontosan mit jelentett, és hogy is volt, mert mégiscsak elég privát információ ez, de annyi biztos, hogy sokat tanultam arról, hogy miben és hogyan fejlődhetek. Megtanultam, hogy milyen vagyok, miben kell változnom, és hogy a viselkedésmintáim mögött a pszichológiai kézikönyv szerint mi is van. Nagy szemekkel néztem olykor és mintha felcsillant volna a fejem felett a villanykörte, ahogy a mesékben – pontosan ugyanilyen érzés volt ezeket a dolgokat megtudni önmagamról. Valóban akár egy önismereti tréning.
Ennek a tudásnak a birtokában, és hozzátéve azt, amit a betegségemről megtanultam (mi az a viselkedés vagy gondolkodás, ami a személyiségzavarom miatt van, és hogyan tudok változtatni rajta) most igyekszem fejleszteni magamat, hogy jobb ember legyek és megtanulni elkülöníteni, felismerni, hogy mikor ÉN gondolok vagy cselekszem és mikor a Borderline.
Ahol én voltam, az nem egy zárt pszichiátriai osztály volt. Ez egy pszichoterápiás intézmény volt, ami annyit tesz, hogy rehabilitáció azoknak, akik kevésbé súlyos esetek, mint egy pszichiátria VAGY a pszichi után jönnek ide tovább gyógyulni.
Ezért azt kell, hogy mondjam, hogy a mai magyar pszichiátriák minőségéről nem tudok nyilatkozni. A tapasztalataimat csak erről az egy pszichoterápiás rehabilitációs intézményről tudom elmesélni. Mindenesetre egy biztos: nagyon hamis, végletes és extrém az a kép, ami a fejünkben él bármilyen olyan intézménnyel kapcsolatban, ami a mentális egészséggel foglalkozik.
A többiek elmondása szerint „a zárt” valóban tud nagyon extrém lenni. Igen, van, hogy ott lekötöznek és igen, gyógyszert is valószínűleg rögtön kapni fogsz. De ez azért van, mert nem tudják mi a bajod, és hogy esetleg közveszélyes vagy e. Nyugtatót azért kapsz, hogy lenyugodjál. Jó, ez így elmondva elé óvodásan és logikusan hangzik, de tényleg azért van, hogy kikerülj abból a felfokozott érzelmi állapotból, ami miatt behoztak. Ha már nem szorongsz, akkor tudnak vizsgálni a szakemberek, hogy megtalálhassák a valódi problémát.
A nyílt osztály ennél másabb, azt hallottam, hogy inkább olyan, mint például ahol én is volt. Szóval most rátérek arra, amit tudok, amit ismerek. A pszichoterápiás rehabilitációt.
Az én fejemben is extrém volt a kép és féltem is, nem tudtam mire számítsak. Az igazság viszont az, hogy nem kutatták át a csomagjainkat éles eszközökért mivel ez egy rehab, ide mindenki a saját akaratából jön, ha nem akar gyógyulni, úgyis kiesik idővel. A gyógyszereket, amik nálunk voltak elvették, mivel itt ők állítják be, és mert a pszichés gyógyszerek nagy dózisban igen károsak tudnak lenni. Ez biztonsági megelőzés, teljesen érthető.
Szinte mindenkit, aki erős és labilis érzelmi világgal rendelkezett és úgy látták szüksége lesz rá, ráállították egy szorongás csökkentő gyógyszerre (amit én is kaptam). Ez az ottlét alatt mindenképpen szükséges volt, hiszen valljuk be, nagyon sok feszültség ér ott bent, hiszen állandóan a múltad traumáival foglalkozol. A gyógyszer azért kaptuk elsősorban, hogy ne pánikoljunk minden egyes nap a nehéz érzelmek miatt, amik bent már a levegőben is jelen voltak. Azért kaptuk, hogy tiszta fejjel, nyugodtabban tudjuk kibírni őket, hogy mögé tudjunk látni, fel tudjuk fedezni a probléma gyökerét. Kordában tartotta az érzelmi csapongásokat, hogy ne puszta szenvedés legyen a bentlét és hogy gondolkodni tudjunk az érzelmeinken. Persze, ez sem azt jelentette, hogy érzéketlen zombikká változtattak minket, mert mint korábban említettem, a gyógyszer sem mindenható csodabogyó. Megéltük a feszültségeinket és a szorongást is. Csak a mértékét csökkentette, hogy elviselhetőbb legyen, hogy gondolkodhassunk az okán, ne vigyen el érzelmileg egy-egy állandó pánikroham.
Nem begyógyszereztek, hogy ne legyen velünk probléma. Ellenkezőleg, nagyon is figyeltek ránk. Egy egész Team beszélte meg, hogy kire mikor és miért kell odafigyelni, mi lehet a diagnózisa és mi számára a leghasznosabb segítség. Ha elmentél a nővérhez beszélni, másnap reggelre már nem csak a saját orvosod, de a kiscsoport vezető is tudta, hogy nem voltál jó. Így jobban oda tudtak figyelni ránk és figyeltek is. Ha úgy ítélték meg, hogy nem vagy elég jól, kimenőt sem kaphattál, ami szintén a saját érdekünkben védelem.
Ha elég jól voltál, természetesen létezett a kimenő. Hétvégén péntek délutántól vasárnap este nyolcig és minden hétköznap háromtól nyolcig, a foglalkozások után. Így nem szakadtál ki teljesen az életedből, a realitásból, a „kinti világból”. Annak pedig, aki a közlekedéstől vagy az emberektől szorongott, kötelező kimenője volt. Nem voltunk bezárva és ettől szerintem sokkal elviselhetőbbé vált a nehéz lelki munka. A kimenő egy nagyon pozitív lehetőség volt arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Szükségem volt a fizikai távolságra, hogy mentálisan is el tudjak egy kicsit távolodni, pihentethessem az agyamat.
Az sem igaz, hogy benti emberek mind bolondok lettek volna. Bárki és mindenki ott lehetne. Minden ember életében van egy olyan időszak, amikor szüksége lehet egy ilyen terápiára, hiszen önmegismerés és feldolgozás útján tisztítja a lelket. Na, de visszatérve az emberekre: átlagos, intelligens, jólelkű embereket ismertem itt meg, akikben egy közös volt: akkor éppen egy nehéz időszakon mentek keresztül és a mély érzelmeikkel nem tudtak megbirkózni. Ennyi. Nem több. Egyszerű emberek, akiknek az átlaghoz képest sérülékenyebb a lelki világuk és mélyebben éreznek.
A foglalkozások kötelezőek voltak, de nem vallatószerűek. A csoportokon az szólalt fel, aki szeretett volna és csak nagyritkán szólítottak fel a terapeuták. Az fontos szempont volt, hogy ne gondolatról, hanem érzésről beszéljünk, mert az érzéshez, amit az egyik megosztott, mások is tudtak kapcsolódni. Művészetterápián festettünk – magunkkal, az élettel, a betegséggel és az érzelmeinkkel kapcsolatos témákat vetettünk papírra. A festés megnyugtató volt és a lapon tudtam hagyni valamennyit abból a belső feszültségből, ami kínzott. Ezentúl pedig gyakran tükröt is tartott- színek és figurák alakjában megjelenítve láthattuk viszont a saját érzelmeinket, gondolatainkat.
A köztes terekben többnyire laza és jó hangulatban mentek a viccelődések, néha társasoztunk, ebédidőben együtt ebédeltünk. A nap folyamán általában mindig üldögélt valaki az ebédlőben, mert „ha unatkozunk, eszünk”. Vagy csak én vagyok ezzel így?
Ha elvonultál, az sem volt probléma. Nem háborgattak, békén voltál hagyva. Rád volt bízva, hogy menj ki a nővérhez, ha nagyon rossz a helyzet. Ezt a döntést azonban gyakran nehéz volt meghozni; én magam sem vagyok a legjobb a segítségkérésben, de a végefelé azért többször sikerült, mint nem.
Összességében ez egy békés hely a hegyen, az erdő közepén, ahol egy kicsit magaddal és a saját lelki világoddal foglalkozhatsz. Fantasztikus lehetőség, hogy megismerhesd jobban saját magadat és meg is adja a kezdő lökést a gyógyulás rögös útján.
Nem félelmetes, de nem is könnyű. Nagyon nehéz, de nagyon meg is éri.
Záró gondolat: Minden embernek szüksége lenne az életében arra, amit egy pszichoterápiával töltött három hónap adhat. Minden embernek az életében van egy olyan mélyebb hullámvölgy, amiből nagyon nehéz kikászálódni, egyedül talán nem is tud kimászni belőle. Ez a hely pont erre van-, segít kihúzni a gödörből, amikor neked egyedül nem megy. És a segítségben semmi szégyen nincsen. A lényeg, hogy jobban legyél. Hogy mi kell hozzá, hogy hogyan és mitől leszel jobban, szinte mindegy (persze amíg egészséges és nem káros a módja). A cél az, hogy jobban légy. Bárhogyan. Szóval, ha te is éppen egy nehéz időszakban vagy és úgy gondolod, jó lenne egy kicsit tanulnod saját magadról, esetleg van olyan múltbeli traumád, amit még nem sikerült feldolgoznod, neked is, ahogy mindenkinek, ajánlom a pszichoterápiát!
Csodákra képes.
Kommentek