Tévhitek a depresszióról, a gondolkodj pozitívan és hasonlóan haszontalan tanácsok
„Hogy vagy?
-Depisen. És te?”
Gyakran dobálózunk ezzel a szóval, hogy egy pillanatnyi, múló negatív hangulatot jellemezzünk. De valójában tisztában vagyunk vele, hogy mit is jelent és hogy mennyire hibásan használjuk a mindennapi beszélgetésekben?
A depresszió egy mentális betegség, amelynek során a „happy” hormonok egyensúlya felborul az agyban. Ennek következtében beáll egy állandó zsibbadt, kimerült, motiválatlan állapot és egy végletesen negatív látásmód rabja lesz az elszenvedője.
A depressziót mindenki máshogyan éli meg. Én a következő sorokban a saját tapasztalataimat, érzéseimet fogom megosztani, különböző hasonlatokon keresztül. Úgy érzem, egy megragadhatatlan fogalmat a legjobban költői képek segítségével tudok bemutatni.
Tehát, lássuk:
A depresszió olyan, mint egy sötét felhő, ami 0-24ben a fejem felett lebeg, egy állandó sötét árnyékban tartva engem. Rosszabb napokon az eső is esik és a szél is fúj. Ilyenkor mindig Olaf jut eszembe a Jégvarázsból, akit állandóan követ egy havazó felhő, hogy el ne olvadjon. Kivéve, hogy én nem mosolygok a hó alatt. Engem nem életben tart. Én fulladok tőle.
Ha jobb napom is van és esetleg nem is esik az eső és nem is fúj a szél, a nap akkor sem süt ki. Olyan, minthogyha körülöttem sütne, de én valahogy sehogy sem tudnék a sugarai közelébe kerülni, nem simogatja a kellemes langyosság a bőrömet. Én reszketek. Én fázom.
Én le vagyok lassulva. A világ körülöttem folyton rohan, siet és történik. Kapkodom a fejem, de olyan, mintha az élet egy Forma 1-es sportkocsiban újra és újra elszáguldana mellettem mielőtt fel tudnám fogni, hogy éppen történt valami. Mint amikor felébresztenek egy mély alvásból és hirtelen azt sem tudod, hogy hol vagy.
Kivéve, hogy az előttem lévő kép nem tisztul ki. Olyan, mintha állandóan homályos lenne a szemüveglencse.
Mintha állandóan kimerülten támolyognék és bármennyit alszom, mindig ugyanolyan fáradtan ébredek, mint amilyen fáradtan feküdtem le.
Minden. Egyes. Nap. Ugyan. Az.
Szédülök, mint amikor a második pohár bor után támolyog az ember a kocsma székei között, a falat érintve, hogy egyenesben maradjon. Kivéve, hogy én nem nevetgélek, és nem vagyok jókedvű sem.
Sokszor semmilyen kedvű sem vagyok. Sokan ezt nem értik, vagyis pontosabban nem is tudják a depresszióval kapcsolatban. Mielőtt érintetté váltam volna, én magam sem tudtam. Depressziósnak lenni nem azt jelenti, hogy állandóan szomorú vagyok. Sőt. Sokszor még mosolyogni, talán nagy ritkán nevetni is tudok. Mármint, őszintén nevetni.
A maradék időben pedig nem az a baj, hogy szomorú vagyok. Legtöbbször nem szomorú vagyok.
Le vagyok bénulva, zsibbadt, bágyadt, bódult, kábult és gyenge vagyok. Túlságosan fáradt ahhoz, hogy bármit is érezzek. A depresszió nem a boldogság ellentéte, hanem az életkedvvé, az életerővé, a vitalitásé.
Az idő túlnyomó többségében egyszerűen nem érzek semmit. Minthogyha az érzelmeim megszűntek volna létezni.
Már nem is emlékszem, hogy milyenek lehettek, milyen lehetett megélni őket. Egy beszélgetésben nem tudok rendesen részt venni. Olyan, mintha elfelejtettem volna, miként kell kommunikálni. Miként kell embernek lenni. Minden egyes mondat után azon töröm a fejem, hogy vajon mi lenne erre egy „normális” reakció, vajon mire számít a másik, hogyan kellene reagálnom. Mert magamtól nem jut eszembe. Mert magamtól nem jön természetesen, hiszen magamtól nem is érzek semmit.
Néha még az izmaim is elzsibbadnak. Érzem a lábam, pedig tudom, hogy egyébként nem kellene éreznem. Minden egyes mozdulat nehézséget okoz, és bár mondom magamnak, hogy fel szeretnék venni egy gyorsabb, hatásosabb, effektívebb tempót, olyan, mintha a gyök kettőnél fizikailag képtelen lennék gyorsabban mozogni. Mintha az agyamban valamiféle gát képződött volna, ami ezt fizikailag megakadályozza. Mintha ez lenne a maximum, amire képes vagyok. Ez önmagában annyira demoralizál és elrontja a kedvemet, olyannyira frusztrált és ideges leszek, hogy sehogy sem megy, hogy egyre mélyebbre süllyedek a depresszió nevezetű lyukban, ami miatt egyre távolabb és távolabb kerülök a világtól. A világtól, ami történik, de mintha a fejem felett történne, mintha kikerülnének engem az események.
Minthogyha kikerülne engem az élet.
Vannak olyan napok, amikor ennek a súlya annyira nyomasztó, hogy úgy döntök, küzdeni sem érdemes. Hiszen úgyis veszíteni fogok. Hiszen mindig, újra és újra veszítettem a múltban is. Ezért lenyomom az ébresztőmet és visszafordulok a fal felé. Aludni próbálok. Minthogyha az édes menekülés a világ elől megoldana bármit is. Megsúgom, nem old meg és az álombeli énem sem a valóság. Viszont be kell vallanom, nem egyszer én is menekültem az alvásba. Hiszen könnyű. Hiszen nem kell szembenéznem semmivel, és ha csak egy rövid időre is, de a depresszióm is megszűnik létezni, hiszen én magam is kikapcsoltam a világgal szemben.
Egyik versemben úgy jellemeztem a depressziót, mint egy üvegkalitkát, ami a saját fejedbe szorít téged. Kiút nélkül, összezárva a saját gondolataiddal, érzelmeiddel, fuldokolsz. És nem látsz kiutat, hiszen a negativitás elönt, egy szikra napsugár sincsen a fejedben, mindenben rögtön a rosszat látod, beáll egy fekete-fehér gondolkodás, ami minden negatívumot katasztrófaként értelmez és még egy okként, ami miatt úgysem jössz rendbe soha. És akkor minek küzdeni? A küzdelem reménytelennek tűnik, hiszen a helyzetedet változtathatatlannak éled meg és mintha minden egyes nehézség a gyógyulás útján csak újabb bizonyíték lenne, hogy úgysem fog menni.
Hogy bármit teszel, bármennyire erősen küzdesz is, az elkerülhetetlen vég úgyis a belebukás. Hiszen a kalitkának nemhogy kulcsa, de még ajtaja sincsen.
És ilyen gondolatok körébe zárva kapkodom a fejem, belül sikítok, kívül mosolyt erőltetek a kérdések elkerülése végett miközben a szorongástól szinte felrobbanok, hiszen nem tudom sehogy sem levezetni, kiengedni, elengedni. Hiszen hogyan „gondolkodjak pozitívan” vagy „koncentráljak a szépre, a jóra”, amikor az egész agyam fordult ellenem, amikor a szépet, a jót, mintha fel sem tudnám fogni?
Ezért állítom, hogy a depresszió egy bonyolult, összetett betegség. Nem azért nem tudom érzékelni, értékelni a szépet, a jót, mert nem akarom. Hanem azért, mert az agyamban valami okból felborult a hormonális egyensúly. A szerotonin, a dopamin, az úgynevezett „happy hormonok” kisebbségbe kerültek és maguktól nem fognak gyorsabb tempóban újratermelődni.
Szóval, ezért nem igazán segítenek a buzgó ismerősök javaslatai a pozitív gondolkodásról, a “csak koncentrálj a jóra”, a “ne légy szomorú” , az “értékeld a szerencsés helyzeted” vagy a személyes kedvencem: a “lehetne rosszabb”-hoz hasonló megjegyzések.
Mert nem rosszkedvű vagyok. Nem hálátlan vagyok. És nem is hisztizem.
Egy betegségben szenvedek. Attól mert nem fizikai, attól még ez is ugyanolyan betegség: egy mentális betegség. És ezzel nincsen semmi baj. Nem vagyok őrült; rendbe jövök. Nem kell porcelánbabként kezelned, de kérlek, értsd meg: beteg vagyok. Meg fogok gyógyulni, de a gyógyuláshoz sokkal több kell a pozitív gondolkodásnál. Ez egy hosszú, rögös és korántsem lineáris út, amelynek során lesznek visszalépések is és nem leszek mindig jókedvű, sőt általában nem leszek az. Ugyanis ez egy ritka kemény feladat: saját magamon kell dolgoznom.
A legtöbb, amit tehetsz értem az, hogy meghallgatsz. Ne mondj véleményt és ne adj tanácsot, hiszen nem értesz hozzá.
Az a pszichológusom dolga.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: