A szorongás a stressz, amit látszólag ok nélkül érzel. Gyakran irreális; félelem a félelemtől. Az aggodalom olyan dolgok miatt, amik csupán lehetséges kimenetelei egy-egy eseménynek vagy aggodalom egy múltbeli cselekedeted miatt, amin már amúgy sem lehet változtatni. A szorongás aggodalom amiatt, hogy mások mit gondoltak akkor két évvel ezelőtt, vajon mit gondolnak rólam most és egyébként is miért nem lehetnék ilyen meg olyan és miért vagyok még mindig beteg és mivel érdemeltem ezt ki és miért nem tudok rendes tagja lenne a családomnak, a baráti körömnek, a társadalomnak? Miért nem tudok rendesen beszélgetni, önfeledten nevetni vagy egyszerűen csak mosolyogni? Nem aggódni folyton… olyanokon, amin változtatni sem tudok.
Megszámlálhatatlan, hogy hányszor, mennyi ideig szorongtam, stresszeltem olyan miatt, amin nem tudok változtatni. Amit egyszer a múltban mondtam, egy lehetséges jövőbeli esemény, ami lehet, hogy be sem következik, hogy mit gondolnak rólam mások vagy éppen, hogy mit hiszek, hogy mit gondolnak rólam.
Szorongtam olyanon is, amit meg tudtam volna változtatni. Azonban én a szorongás miatt gyenge lettem velem szemben és a sok stressz elhitette velem, hogy amúgy sem lesz jobb és amúgy sem tudok változtatni rajta és reménytelen az egész… pedig nem lett volna az. Akármennyire fullasztóan hatnak, nem igaz, hogy nem tehetek semmit a gondolataim ellen. Nem igaz, hogy erősebbek nálam. A minimum az, hogy küzdhetek. Megpróbálhatom. Még úgy is veszíthetek, de legalább megpróbáltam. Nem igaz, hogy tehetetlen vagyok a depressziómmal szemben. Edzhetek, ehetek valami finomat, nézhetek egy jó filmet, írhatok, beszélhetek valakivel vagy elmehetek sétálni. Lehet, hogy egyik sem fog működni így sem. Tudom, sokszor hatástalan marad, de nem mindig. Megpróbálni mindig kell. Hiszen ha nem is próbálsz küzdeni, már el is veszítetted a csatát.
Azonban azt is hozzá kell tenni, hogy én ezt éppen nyugodt perceimben gépelem és nem egy pánikroham közepette például. Így levezetve én is értem és tudom és tisztában vagyok a logikájával. Tudom, hogy a gondolataim nem irányítanak engem, hogy én irányítom őket. Azonban egy erőteljes szorongásos roham közepette minden racionalitás nyomtalanul eltűnik. Mintha minden erő elhagyna engem és a gondolataim azelőtt a földre kényszerítenek engem és a hullámok azelőtt betemetnek, hogy én felfoghatnám, mi következik.
Ebben az a nehéz, hogy abban a pillanatban megálljt kell neki parancsolni, amint először feltűnik. Hiszen utána a lefelé vezető spirál nagyon gyors és hirtelen. Onnantól pedig szinte lehetetlen visszafordítani. Szinte. Nem lehetetlen, csak nagyon, de nagyon nehéz. Egyelőre én magam sem tudom, hogyan lehet. Én magam egyelőre még a csírájában elfojtás technikán dolgozom, azonban ez elég bonyolultnak bizonyul. Amint megjelenik a szorongás és a stressz, a reményvesztettség, reménytelenség ellep… legtöbbször engedem magam belesüppedni, hiszen az könnyebb, és hiszen az agyam elhiteti velem, hogy az a valóság.
Elhiteti velem, hogy nincs kiút. Hogy ez a valóság, ez az igazság: az, hogy felesleges küzdeni, hiszen árral szemben evezek, és úgyis megfulladok.
Nem tudom, hogyan lehetne a szorongást és a pánikrohamot egészségesen és hatásosan kezelni. Ha megtudom, feltétlen visszatérek ehhez a fejezethez és elmondom. A „tuti tipp” a harchoz szerintem sok embernek hasznára válna.
(jövőbeli én: Nos, mivel a három hónapos pszichoterápiás kezelésem során sem kaptam kézhez egy ilyen „tuti módszert” azt hiszem határozottan kijelenthetem, hogy sajnos nem létezik.)
Beszéljünk arról, amit viszont tudok: Elméselem, hogyan néz ki egy szorongásos, avagy pánikroham.
A roham mindenkinél máshogyan jelenik meg. Szóval pontosítani kell, csupán azt tudom, hogy nálam milyen a pánik.
Az viszont biztos, hogy bárkiről van szó, mindegyik roham erőteljes, hihetetlenül félelmetes és hirtelen. Én sokáig csak sejtettem, hogy ez az, nem mertem rátenni egy bélyeget. Aztán egyszer egy orvos előtt kerültem hasonló lelki passzba, és ő rögtön pánikbetegnek jegyzett le a kórlapra (A pszichiáter szerint nem, szóval inkább neki hiszek bocsi. Az, hogy valaki pánikol, nem teszi rögtön pánikbeteggé- ahhoz más kritériumok kellenek, például gyakoriság).
Nos, szóval, mint tisztáztuk, pánikbeteg nem vagyok, csak sok más (borderline, depressziós és evészavaros egész pontosan) azonban kétségtelen, hogy a depresszió mellett a szorongás és a pánikroham nem ritka. Sőt, szerintem az a ritka, aki ezeket nem tapasztalja meg a depresszió mellett. Hiszen mindkettőnek jellemzője valahol a reményvesztettség. A szorongásnál azt képzeled, hogy nincs kiút abból a lelki állapotból, és hogy minden rossz és úgy van, ahogy a fejedben létezik; az a legrosszabb verzió, amit az agyad játszik, az a valódi és nem tehetsz semmit ellene.
A depresszió más. Ott állandóan jelen van a sötétbe borult világkép és a reménytelen jövő. Nem látsz jövőt, minthogyha nem is létezhetne. Vagy ha igen, akkor sem lesz soha jobb, mint a mostani jelen.
Nem épp egy leányálom egy ennyire borús szemüvegen keresztül szemlélni a világot, de sajnos ez van. Az a rosszabb, hogy ezellen valahogyan küzdeni kellene. A saját pillanatnyi (szorongás) vagy éppen konzisztens (depresszió) meggyőződéseidet kell meghazudtolni, megváltoztatni, felismerni, hogy tévesek.
Felismerni, hogy az agyad meggyőződései tévesek.
Na de hogyan is néz ki az a hírhedt pánikroham? Első körben fontos leszögezni, hogy mindenkinél másképpen manifesztálódik és én csak a saját nevemben, a saját tapasztalatimról beszélhetek. Van, aki hányingeres lesz, van, van, aki izzadni kezd, vagy szédül, szívrohamszerű érzése van.
A szorongás gyakran az egyetlen dolog, amit a depresszió üressége mellett érzel a rosszabb napokon: a görcs a gyomrodban, a szaporán verő szíved és az, hogy néha elfelejtesz lélegezni. A szorongás olyasmi, mint az ok nélküli idegesség és aggodalom keveréke.
Ilyen érzés egy pánikroham (04.24.)
Szívverés felgyorsul.
Izgulok, ideges vagyok, aggódom. De miért?
A szívem sajog, érzem, hogy valami nem jó, valami nyomja, valami fáj.
Érzem a végtagjaimat, zsibbadtak, megviseltek és fáradtak; akár egy intenzív edzés után. Csakhogy most nem voltam erősíteni.
Nehéz őket mozgatni, nem tudok gyorsabban haladni, bármennyire igyekszem is.
Bizonytalan vagyok, nem érzem a lábam alatt a talajt és mindennek nekimegyek. Vajon elesem a semmiben?
Érzem a gyomrom, valami ismeretlen súly húzza lefelé.
Érzem a mellkasomat, a tüdömet is. Mintha valaki csücsülne rajta. Elfelejtek lélegezni, majd kapkodom a levegőt, mintha sosem lenne elég belőle.
Az egész egy égető nyomás, ami tetőtől talpig kínoz.
Fáj a fejem. Szédülök. Belülről érzem a bennem rekedt könnyeket, de nem tudok sírni. Jobb esetben tudok és vízesésként tör ki belőlem a ziháló zokogás. Úgy tűnik, ma nem így lesz.
Fáj, szúr a szívem.
Nemigen tudok koncentrálni. Mintha a szemem nem fókuszálna, mintha minden elhomályosodna és forogna. Nem találok biztos pontot.
Semmire nem vagyok képes.
Csak az erőteljes érzésre.
A fejemben dübörögnek a gondolatok.
Ha olvasok, az információt mintha fel sem fognám.
Ha beszélnek hozzám, hallom, azonban nem értem őket. Hoppá, csönd van. Választ várnak, méghozzá tőlem. Nem találom a szavakat, a mondatokat nem tudom összerakni. Mintha nem lenne koherens a beszédem. Mit is mondtam? Már nem emlékszem.
Ja, hogy most reagálnom kellene. Megvizsgálom a beszélgetőpartnerem arcát. Csalódottnak tűnik. Igyekszem támogató és együttérző lenni, de mivel belül a szorongás minden más érzelmet maga alá temetett, a reakcióm hamisan hat. Fejben nem vagyok ott. De akkor hol vagyok?
Igyekszem a körülöttem lévő dolgokra összpontosítani. Keresem a lábam alatt a talajt. Nagyokat pislogok és látni próbálok, beazonosítani a körülöttem lévő tárgyakat. Hátha nem mosódnak össze ismét.
Mintha minden lelassult volna. Belém jön valaki. Nem vettem észre, nem fogtam fel, hogy közeledik. Azt hiheti, be vagyok lőve. Bárcsak drog volna; annak a hatása elmúlik. Ez viszont… fogalmam sincs, meddig húzódik el.
Jaj, de sajognak az izmaim. Alig bírom tartani a tempót. Hé, ne siess már ennyire, képtelen vagyok utolérni téged!
A szívem még mindig annyira szaporán ver, hogy azt hiszem, menten szívrohamot kapok vagy minimum elájulok.
Istenem, de fáj. Veszek egy mély lélegzetet. Orron belégzés, szájon kilégzés. Ismétlés. Nem segít. Sírni próbálok, nem megy. Csupán a nyomást érzem, nincs módom kiengedni, levezetni. Sírni akarok. Nem megy. Nem tehetek mást: meg kell várni, amíg elmúlik. És addig is mindent megtenni, hogy ne remegjen a kezem. Vizet iszom; úgy döntöm magamba a fél literes üvegem tartalmát, mint aki napok óta szomjazik. A szívverésem azonban ennek hatására sem lassul, és ismét érzem, hogy zihálok.
Mikor lesz már vége? Olyan vagyok, mint egy feszültségtől vibráló lény. Leszorítom a szemem. Múljon már el, kérlek, múljon már el, hogy újra ember lehessek. Tisztuljon már ki a fejem, nyugodjon már le a testem, lassuljanak már le és tűnjenek már el az elmémet kínzó toxikus gondolatok.
Felforrósodtam. Reszketek. Kapkodom a levegőt. Fulladozom a szabad ég alatt. Zsibbad a lábam, alig bírok ráállni; de muszáj. Remegek. Menten elájulok.
Legyen már vége!
Kérlek, csillapodj már le… könyörgöm…
Csak a fejedben van. Csak a fejedben van. Csak a fejedben van. Csak a fejedben… Csak a…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: