Megváltozott a fontossági sorrend. A mentális egészségem lett a prioritás. És a maximalizmus általi szorongást 
elkezdtem észrevenni és elengedni, tenni ellene. Tökéletesség nem létezik és nekem sem kell hegyeket mozgatni és kikészülni bizonyos dolgok miatt csak azért, hogy „sikeres” leszek. Hiszen a siker nem egyenlő a nehézséggel. Nehézség nélkül is érhető el siker. És ami ennél is fontosabb, úgy is lehetek sikeres, hogy nem akarok mindig mindenből a legjobb lenni. Úgy is lehetek sikeres, hogy kicsit engedem magamat pihenni, úgy is lehetek sikeres, hogy nem megy rá a mentális egészségem a mániákus maximalizmusom miatt. Amit egész életemben pozitívumnak véltem, és amit a környezetem is az egyik legnagyobb erényemnek vélt: a szorgalmam, a kitartásom, az ambícióm.
Arcon csapás volt ennek az egésznek a veszélyes árnyoldala. De egy olyan pofon, amit meg kellett kapnom ahhoz, hogy rájöjjek: a siker nem feltétlen a karrier és vannak fontosabb dolgok az életben az iskolai szereplésnél. Mint például az egészségem. Amit nem vettem észre, hogy rongálok a maximalizmusommal -, hiszen a lelki összeomlás csak később jött.
Mostantól életem végéig az első helyen a mentális egészségem lesz.
A perfekcionizmus ritkán jár egyedül. Érkezhet kéz a kézben a megfelelési kényszerrel. Az elvárásokat a környezet támasztja velünk kapcsolatban, az elérhetetlen mérce már viszont lehet tudattalanul a saját magunk műve is. Megszoktuk, hogy sokat kell elérnünk, hogy az átlagos az rossz és siker nélkül értéktelenek vagyunk. Megszoktuk, hogy ha nem vagyunk többek, akkor kevesebbek vagyunk és megszokjuk, hogy ha nem nehéz, akkor nem is igazi siker, amit elérünk.
Megszokjuk, hogy mindent vért izzadva csinálunk. A probléma csak az, hogy bár lehet, hogy a társadalom által „sikeresnek” leszünk mondva, karriert futunk be, kiváló tanulmányi eredményekkel zárjuk a pályafutásunkat de… a siker már nem okoz boldogságot, már nem hoz büszkeséget. Egy idő után csak egy dolog lesz a sok közül; nem tudunk már igazából, valójában örülni neki – hiszen már jön is a következő teendő, a következő elérendő siker. Az élet teendőkből fog állni, mindig a célra, mindig a jövőre koncentrálva elfelejtjük megélni a jelent.
Állandóan túl akarjuk teljesíteni saját magunkat, de a pörgő mókuskerékből egyszer kirepülünk- a 250-el száguldó hirtelen fékező motorból arccal előre hatalmasat zuhanunk. Mindig zuhanás a vége. Amint beüt a „nyugi” vagy a béke, jön a bűntudat, hogy miért nem pörgünk éppen, nem vagyunk elég produktívak és miért nem csinálunk éppen most is három különböző dolgot párhuzamosan. Depresszióba süllyedhetünk, kiégünk, összezuhanunk. Nem leszünk képesek a depresszió miatt semmire… tudjuk, hogy pihennünk kell, de nem tudjuk, azt hogyan tegyük meg. Bűntudatunk lesz a semmittevéstől, csinálni próbálunk valamit, csinálni is akarunk valamit, de közben a fejünkben valami nagyon nincs rendben és képtelenek vagyunk rá. A depresszió miatt képtelenek leszünk rá. Ami csak további bűntudatot és szorongást szül – és így indul a spirál. Amiből nagyon nehéz kilépni.
Legalábbis velem így történt.
Én sem a hajtás alatt zuhantam össze, hanem az érettségi után, amikor a hajtás véget ért. Erősnek képzeltem magam, hisz éveken át cipeltem a túlteljesítés és az elfojtott feszültségek súlyát a vállamon. Bírtam. Kivéve akkor, amikor már hirtelen nem volt éppen egy aktuális vihar, amit túl kellett volna élnem.
Akkor, a békés köztes időben zuhantam össze és akkor utaltattam be magam egy pszichoterápiás osztályra három hónapra, ami valljuk be, nem egy rövid időszak. De tudtam, hogy egyedül a gyógyulás, az önmagamra koncentrálás és a pihenés nem fog menni.
Pihenni mondjuk, most sem bírok teljesen- éppen egy OKJ-s képzést csinálok vele párhuzamosan.
A maximalizmus/perfekcionizmus viszont nem csupán a tanulmányi téren jelenik/jelenhet meg. Párkapcsolatban, magánéletben, önbecsülés terén…
Nálam mellette jár egy mindent vagy semmit mentalitás, egy fekete fehér gondolkodás, aminek következtében magamat erősen bírálom, a legkisebb hiba miatt rögtön rossz embernek, gyengének és sikertelennek látom önmagamat. Az én esetemben ezeknek a vonásoknak a hátterében ott van a Borderline/Érzelmileg labilis személyiségzavar is.
A kapcsolatokban is mindent vagy semmit akarok: vagy szeressen úgy, hogy én vagyok neki az első, vagy nem is igazán a barátom. És itt térhetünk át a nárcisztikus vonásokra, amik ezt a gondolkodást eredményezik és az én esetemben van valami köze a perfekcionizmusomhoz is.
Nárcisztikus vonások
Kicsit problémás ez a szó: „nárcisztikus”, hiszen mindenkinek (aki nem rendelkezik pszichológiai végzettséggel vagy diagnózissal, tudással) rögtön a női magazinok definíciója ugrik be: imádja magát, csak magával foglalkozik, önző, fenn hordja az orrát, jobbnak és felsőbbrendűnek hiszi magát mindenkinél… stb stb. Érted a lényeget.
Nos, most jól figyelj, mert meglepetést tartogatok számodra: a „nárcisztikus” pont nem ezt jelenti (legyen szó személyiségzavarról vagy csak bizonyos ilyen vonásokról egy betegnél) – ha valaki nárcisztikus, akkor nem tartja magát értékesnek és alacsony az önbecsülése. Mai napi meglepő információ kipipálva.
A nárcisztikus ezen túl egy skálán mozog, aminek az egyik végén a magát nagyon kevésnek tartó ember van, a másik végén pedig az, aki öntelt. De valljuk be őszintén, a nagyon öntelt és önimádó embernek sincs önbizalma a lelke mélyén-, pont ezért adja elő magát ennyire, ezért vágyik az elismerésre és a figyelemre ennyire.
A környezetem pozitív visszajelzése alapján értékelem önmagam. Ezért lehetséges, hogy mindent maxra pörgetek ki, mindent maximálisan akarok csinálni. Állandó visszajelzésekre alapoztam az önértékelésemet és mindent kiemelkedően vagy tökéletesen kellett teljesítenem, hiszen ha nem, akkor nincs olyan mértékű pozitív visszajelzés és akkor nem is tartottam/éreztem magam értékesnek. Ha viszont jó vagyok és sikeres, akkor értékes is vagyok. Ha viszont valamit nem tökéletesen tudok, ha valamiben nem a legsikeresebb vagyok, akkor azt nem is tudom igazi sikerként értékelni. A nárcisztikus önértékelése függ ettől, ha valamiből nem táplálja, valami megszállott hobbi (vagy éppen ember- erre később kitérek még) akkor nem is tudja magát értékesnek érezni/tartani.
Ez bizony nem könnyű, valóban. Gyakorlatilag a semmivel egyenlőnek érzed magad, ha nem vagy tökéletesen sikeres. Így érzem magam én is. És itt kanyarodhatunk vissza a korábban említett perfekcionizmus/maximalizmushoz és megfelelési kényszerhez.
Viszont a nárcisztikus vonások nem csupán a hobbira vagy karrierre terjednek ki – hanem emberekre, kapcsolatokra is.
És mindennek a legvégén az a konklúzió, hogy én istenigazából legbelül nagyon, de nagyon egyedül vagyok. Csak én és a nárcisztikus vonásos Borderline-om.
Viszont teszek ellene. Figyelem és elemzem saját magam, hogy ne uralkodjon el a „nárcisztikus Borderline” énem túlságosan, igyekszem javulni; ne törekedjek kényszeresen mindenben a tökéletességre és ne legyek túlságosan féltékeny sem.
Meghallom a kritikát és igyekszem változni. Pszichológushoz járok, hogy legyen, ki rámutasson az irreális gondolataimra.
És emberek közé is járok; hiszen a legvégén én is csak egy fiatal lány vagyok, aki barátokra és szerelemre vágyik.
~
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: