A stresszlevezetés olykor mindent fölülír.
Nem életszerű azt elvárni sem valaki mástól sem saját magunktól, hogy a gyógyulás megkezdése után az út egyszerű és lineáris legyen és az az elképzelés sem életszerű, hogy ezután soha többé nem leszünk függők. Azt hiszem talán egy életre függők maradunk: annyi változik csupán, hogy a függőségünkbe való visszaesés helyett újra és újra erősek maradunk és az életünket választjuk. De ez nem azt jelenti, hogy a késztetés, a vágy, az érzés, hogy könnyítsünk magunkon úgy, ahogy tudjuk, hogy könnyíteni tudunk, oly módon, amit ismerünk és tudjuk, hogy működik – ez nem múlik el. Csak erősödünk és megtanulunk ellenállni. De igen, lesznek alkalmak, amikor bizony majd nem tudunk ellenállni. És engedünk a kísértésnek, a késztetésnek és visszaesünk. És fáj és bánt és bűntudat és egyszerre hiányzik is- hisz mennyivel könnyebb volt, amikor még én is a függőségembe temettem a fájó érzelmeket.
Több függővel volt alkalmam beszélgetni. Döbbenetesen konstatáltuk, hogy mindannyian hasonló érzéseket és élményeket élünk át, amikor visszaesünk a függőségünkbe- annak ellenére, hogy mindannyiunk függősége más s más.
Ez az általunk elnevezett „lemegy a redőny” effektus. Az érzelmektől majd felrobbansz: valami szorítja a szíved, lángol a mellkasod, úgy érzed, majd felrobbansz a szélsőséges érzelmi vihartól, ami benned tombol. És fáj és szúr és éget, és nem tudod, hogyan tudnád kiengedni, nem tudod, hogyan lehetne levezetni. És egyszer csak ismét jön az a gondolat: az édes, suttogó ördögi sugallat: tudod, te mi az. Tudod te, mi az az egyetlenegy dolog, ami a múltban segített rajtad ezen alkalmakkor. És megpróbálod befogni az ördög száját, erősködsz, hogy nem akarsz visszaesni és nem akarod magad bántani és mindezt már magad mögött hagytad. Erősködsz, hogy ez már a múlt része és a jelenedben sose többé nem kaphat szerepet. De az érzelmi vihar egyre csak éget, és már perzsel a tűz és minden fáj belül, a fejed felrobban és egyszer csak felkiáltsz, elég volt! A sikoly néma, de az ördög hallja. Ismét suttog, te pedig azt mondod, oké, bármit csak legyen már vége ennek a szenvedésnek. És mivel nem tudsz jobbat, a régi módszerekhez nyúlsz vissza.
Visszaesel. Lemegy a redőny, és robotmódba, automata pilótába kapcsolsz. Csak csinálod, szinte fel sem fogod. Természetesen jön, mintha valami más uralná a tested és az elméd. Utólag szinte alig emlékszel rá…
És egyszer csak csönd van. Az elméd elhalkult, a tested kimerült. Visszaszállsz önmagadba és ismét a jelenben vagy. Vége van. Csönd van. A vihar elmúlt.
És szembe kell nézned a tetted következményeivel. A célt elérted, de a cél nem szentesíti az eszközt. És szidod magad és bűntudatod van, szégyelled magad és bánod nagyon, hogy nem voltál erős. A tetted emléke tüskét hagy benned és elfog a rettegés, a félelem… most ennyi volt, vége minden eddigi fejlődést a kukába dobtam ezzel…?
De megnyugszol és szembenézel. Levonod a tanulságot, mi miért történt így pont akkor és pont így. Megfogadod, hogy legközelebb máshogy próbálod csitítani a villámokat.
És megbocsátasz magadnak, mert különben nincs mód előre lépni, továbbmenni. Ismét elmondod magadnak, amit a pszichológusod is hangsúlyoz: a gyógyulás útja nem lineáris és a visszaesés nem vet vissza a legelejére. Két lépést tettél előre és sajnos tettél egy lépést hátra is. De nem a legelejére.
A visszaesés talán elkerülhetetlen- az élet kiszámíthatatlan és igenis lesznek olyan kegyetlen napok, percek, amikor úgy érzed, semmi nem számít csak enyhíteni a fájdalmat, a szorongást. És megteszed.
Majd másnap felkelsz és újra a gyógyulást választod.
A visszaesés nem vet vissza, hisz az egésznek a lényege is csupán ennyi: felkelni és másnap ismét a gyógyulást, ismét az életet választani.
Ezt jelenti egy függőségből kilábalni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: