Nem mondhatom el senkinek…

Nem mondhatom el senkinek… így szólt az a négy szó, amit emlékül hagytam, amikor elhagytam a gimit. Négy szót, egy üzenetet kellett kitalálni búcsúzóul. Nekem Karinthy verse jutott eszembe. Akkor még nem tudtam, mennyire igaz lesz ez egy későbbi időszakomra. 

A nyáron egy pszichoterápiás intézményben laktam- gyakorlatilag egy pszichológiai kórházban. Olyan, mint a pszichiátria, de mégsem. Önkéntes alapon mentünk be, önkéntesen távozhattunk bármikor, volt kimenő, a hétvégét otthon tölthettük és nem voltunk ágyhoz kötve. Sokkal szabadabb, mint egy zárt osztály: mint a pszichi és a nyári tábor keveréke. Esténként cigi, őszinte mély beszélgetések, gitár, nasik és közös éneklés a szabad ég alatt. De nemcsak ebben és a sokféle csoport és egyéni terápiában különbözött ez a hely a „való világtól”. Itt semmi nem volt tabu. Mindenről és bármiről beszélhettünk és beszéltünk is.

És ez ma a magánéletemben, a „való világban” olykor hiányzik. Bent tudtuk, hogy a bolond nem sértés, a mentális betegség nem őrültség, az anorexia nem fogyókúra, a depresszió nem szomorúság, a szorongás nem idegesség és az OCD nem hóbort.

Én ezzel a tudással tértem haza. Azonban itthon teljesen természetes, hogy a barátaim anorexiásnak mondanak bárkit, aki vékony, viccelődnek, hogy mind depisek és „mutasd a karod, hol vannak a vágások” haha… nekem pedig minden egyes ilyen alkalomnál görcsbe rándul a gyomrom és megjelenik egy gondolat, ami a nyelvemen van. Azonban a hangszálaim nem engedelmeskednek – az agyam megállítja őket, szól nekik: „fura lenni, ha most dühbe gurulnál és elkezdenél prédikálni arról, hogy az anorexia nem egyenlő a vékonnyal és a bulimia függőség, csakúgy mint a falcolás”.

Pedig szeretnék. De nem tudom, hol kezdjem, egyáltalán az én dolgom-e ez, nem e hozom ezzel kellemetlen helyzetbe saját magam, hisz rögtön kiderül, hogy érzékenyen érint és egyébként is, érdekel-e ez bárkit rajtam kívül?

Bizonyára igen, mégsem beszélünk róla. Tabu marad.

Hosszú monológokba kezdenék, de tartok attól, hogy furcsán néznének rám, nem érdekelné őket vagy rögtön levágnák, hogy személyesen érintett vagyok. És bármennyire akarok erről beszélni, tartok attól, hogy mi lesz az emberek reakciója, ha kiderül. Én vagyok, de változtam. Sok megpróbáltatás van mögöttem és más vagyok, mint az átlag: nap, mint nap egy mentális betegséggel harcolok, ami nem gyógyul, maximum szinten tartható.

Be akarom vezetni a beszélgetésekbe ezt, azonban félek az értetlenségtől, az ítélettől ( a tévhitek miatt) és a rossz reakcióra.

Hisz ezzel bevallom, hogy sérült vagyok. Felvállalom a gyengeségem. És mi van, ha valaki közli, hogy ez már sok neki és elhagy? Vagy még rosszabb: nem közli, de gondolja – érezteti és távolodik.

Szóval a félelem visszatart, de a regényem készülőben van és én hiszek abban, amit mondani szeretnék, hiszen szükség van erre Magyarországon.

Túl sokan szenvedünk némán. Kell egy hang.