A magányos egyetemista sorai

Az álom így hangzott: végre azt tanulok, amit imádok, izgalmas tananyagokat, amik az életre és a hivatásra készítenek fel. Barátok, akik örökké ott lesznek, akikkel annyira hasonlítunk, mint két tojás, hisz ugyanazért rajongunk, ugyanazt tanuljuk. Bulik, egyetemi előadások a legérdekesebb témákról, közös tanulások és közös ivások a haverokkal.

Sok sok mosoly és sok sok nevetés.

Sok sok remény.

Ez alapvetően nem egy felemelő bejegyzés. Viszont azt is fontos elmondani, hogy ez nem az általános eset: csak a sajátom. Viszont fontos beismerni, meglátni, hogy ilyen is van, nehogy túl nagyot koppanjon az ember, amikor az egyetem nem felel meg az elvárásainak. Mert én nagyon koppantam és nagyon nem volt kellemes.

Sok sok magány. Számomra ez volt a realitás. Egy váratlan tény az egyetemmel kapcsolatban az, hogy itt nagyon önmagára van utalva az ember. Egyedül veszed fel azokat az órákat, amelyeket te szeretnéd (jó, van mintatanterv, de mégis a döntés a te kezedben van – főleg ha több időpont és tanár van meghirdetve) a szakodon millióan vannak; magyarok, külföldiek, kibuknak, átiratkoznak… állandó a mozgás. Mivel nagyon önmagadra vagy utalva és a feladatok is többnyire egyéniek, kevés az interakció a többiekkel. Még gyakorlaton van esély ismerkedni. De akkor is, következő félévben már nem ugyanazok a hallgatók lesznek az órákon, talán maximum akkor, ha valakivel összebeszélsz, hogy mikorra és melyik órát vegyétek fel együtt. És még akkor is lehet, hogy egyikőtök bekerül, másikótok meg nem. Az előadásokon van, hogy több mint száz hallgató van. Mivel az egyeteme egy önálló biznisz, úgy vettem észre, hogy a diákok a szociális térben is így kezelik ezt; persze vannak baráti társaságok is, de sokan egyedül ülnek, elvonulnak, csöndben vannak. Mindenki önmagáért van ott, önmagáért tanul. Nem a társaság miatt jársz be, hanem hogy jegyzetelj a diplomádért.

Ilyen közegben valljuk be nehéz ismerkedni. Nekem nem is nagyon sikerült.

Az óráim össze-vissza vannak, még a gimis barátnőimmel sem találkozom, pedig ugyanazon a kampuszon vagyunk. Nagy a mozgás, mindenkinek, máskor és máshol van órája, mindenkinek máskor van szünete. Az egyetem szerintem az egyetlen hely, ahol az lehetséges, hogy nekem csütörtökön nincs suli, másnak meg négy órája is van aznap és ugyanarra a szakra járunk.

A kétszáz fős előadó már önmagában is félelmetes. Akinek van barátja, az azzal beszélget, oda nem lehet ismeretlenül csak úgy belepofátlankodni. Akinek meg nincs, vagy telefonozik, vagy olvas, vagy egyszerűen csak önmagában elvan és várja az óra kezdetét. Senkitől nem kapom azt a kisugárzást, hogy barátkozásra nyitott lenne. Valószínűleg én magam sem ezt sugárzom, nem azért mert nem ismerkednék, hanem egyszerűen azért, mert kétszáz ember közé már besétálni is félelmetes, nem hogy kiválasztani, hogy kihez szólhatnék hozzá.

A magányos egyetemista önmagának tanul, önmagának vizsgázik és önmagában jár-kel. Napközben ha nincs órám, otthon vagyok a kutyámmal- napközben senki sem ér rá találkozni. A magány nem csak kellemetlen, de veszélyes is. Könnyű egy pesszimista szemléletmódba belecsúszni, ha az emberi interakcióid kimerülnek abban, hogy a tanárral váltasz egy-két szót és köszönsz anyukádnak, babusgatod a kutyádat.

Persze, azt nem mondom, hogy a magányomban én magam ne lennék ludas. Próbálkozhatnék jobban, odamehetnék emberekhez. Max elküldenek, de legalább megpróbáltam. De félek; mi van, ha nem kedvelnek majd, vagy nem találjuk a közös hangot, ha kínos a helyzet, ha nem veszik szívesen, hogy egy ismeretlen megszólította őket? Ráadásul nálam, ha egyszer elküldenek, szinte garantált, hogy nem próbálom meg újra a félelmem és szorongásom miatt.

A mai fiataloknak nem csak az egyetemen nehéz barátkozni, de ismerkedni is körülbelül lehetetlen. Bulikon maximum alkalmi „kalandokba” keveredsz és mivel mindenki a telefonját bámulja az iskolában, marad az online társkeresés, ami valljuk be, nem túl romantikus és elég sokan ott is csak kalandra vágynak.

Értékes emberi kapcsolatok nehezen születnek, hisz a fiatalok a programok és események helyett a Tinderbe és a Youtube-ba menekülnek, ott kapcsolódnak- virtuálisan, és többnyire felületesen. Bármennyire úgy teszünk, nem helyettesíti az igazi emberi kontaktust ez sehogy sem.

Én is ezt teszem, én is oda menekülök. Sajnálom, hogy ezt a világot ezzel így támogatom. De hát mi mást tehetnék? Fiatalként hol lehet más fiatalokkal találkozni (ami nem ittas bulizás), valaki kérem, mondja már el, mert a magány megesz.